Még mindig a június eleji kirándulásunknál tartok, de ez az utolsó beszámoló róla. A kirándulás rövid volt, ez pedig az utolsó 2 napja, de természeti szépségekben mindez idáig az egész kazahsztáni kaland talán leggazdagabb élménye volt.
Valahol ott hagytam abba legutóbb, hogy Shymkentből reggel a piacos kaland után eljutottunk egy másik piacra, ahonnan a buszunk indult Zhabagly faluba. Nagyon pontos menetrend nincsen, hiszen megvárják, amíg megtelik a busz és csak utána indul el:-) Kis segítséggel megtaláltuk a buszunkat, amely egy olyan 10-12 személyes kisbusz volt, kicsit szakadt régi Mercedes busz. Volt kb. vagy 2 óránk a piacon bámészkodni még, mert lassan telt meg a busz, de olyan dél körül talán elindultunk a mintegy 100 km-es utat megtenni. Ajtó csak elöl volt, ott lehet bemászni a buszba, így a sofőr melletti ülés hiányzott. Azért hogy ne induljunk el hiányosan, oda is letettek egy hokedlit, ahová egy jól megtermett kazah apuka ült le.
Az út olyan 2, 2 és fél óra volt, közben átmentünk egy pár falun, ahol pár utas közben már le is szállt. A falvak egyébként a végcél közeledtével egyre barátságosabbak voltak, egyre zöldebbek, egyre rendezettebbek. Ezek a tulajdonságok az átlag kazah falvakra egyáltalán nem jellemzőek, ezért is ért minket ez meglepetés szerűen arrafelé.
Miután beérkeztünk a faluba, amely amolyan egyutcás falu volt, pár jelentéktelen mellékutcával, tanakodtunk, hogy hol szálljunk le, vajon hogy találjuk meg a vendégházat, ahová mentünk? Mondtuk a sofőrnek, hogy Elmiráékhoz jövünk, ő meg elkezdett üvöltözni ki a kocsiból, hogy Elmira!!!, Elmira!!! A már említett hokedlin ülő, megtermett apuka pedig tudta is hogy hová megyünk, megállította a kisbuszt a ház előtt, majd a sofőr ott is ordibált tovább:-) Erre megjelent egy mosolygós szimpatikus házaspár, egy nagydarab, sem orosznak, sem kazahnak kinéző hapsi, meg egy sokkal kisebb feleség, aki Elmira volt persze. A férj, Lambert pedig egy holland hapsi volt, aki vagy 10 éve turistaként járt arra, aztán ottragadt, elvette a félig kazah, félig orosz Elmirát. Most pedig közösen csinálják ezt a vendégház- és turizmus bizniszt.
Kora délután lévén kaptunk egy kis snacket náluk, finom sütik, aszalt gyümölcsök, kenyerek, vaj, lekvárok, ilyesmi, közben pedig megnéztük, hogy milyen kirándulásra menjünk el másnap. Aludni lehetett volna náluk is a vendégházban estére, de mi a hegyekben lévő jurtájukra szavaztunk. Másnapra pedig egy 7 órás túra mellett döntöttünk a Nemzeti Parkban, a kanyon melletti kirándulásra. Lehet lovastúrát is tenni, rövidebbet is, meg hosszabbat is. A nemzeti parkba csak parkőrökkel lehet bemenni, a terület abszolút érintetlen, hihetetlen természeti szépségekkel. De nem akarok ennyire előre rohanni, mert még a pénteki napunkból is sok hátra volt. Délután elmentünk néhány órára a falu mellé egy kicsit túrázni, ahol a hegyek tövében fantasztikusan gyönyörű, kövér legelőkön sétáltunk a világ legszebb lovai között, na meg csodaszép hegyek lábainál. Fölrakok erről is egy pár képet, bár nem tudom, hogy mennyire adja vissza azt az élményt, amelyben nekünk volt részünk.
A kis kirándulást mi egy olyan 2 óra múlva befejeztük Pötyivel, visszamentünk a faluba, míg Marci egy alkalmi “baráti társasággal”, 2 fiatal kazah hapsival (az egyik jól beszélt nagyon angolul) és ez utóbbinak a kisfiával nekilódult megmászni egy kisebb hegyet. A kisfiúról még annyit, hogy képzeljétek, Magyar volt a keresztneve. Mondta is az apja, hogy ez egy törzs Kazahsztánban, akik nekünk rokonaink, illetve maradjunk abban, hogy ő szerintük mindenképpen a rokonaink, sőt pár tudós szerint is azok. Ebbe most nem megyek bele, de az semmiképpen nem rossz dolog, ha vannak olyan népek a világon, akik testvéreiknek tekintenek minket és büszkék is erre.
Szóval mi visszamentünk a faluba, gondoltuk elütjük az időt vacsoráig, meg amíg Marci visszajön. Bent a faluban volt egy kis bolt, sok finom hideg söröcskével a hűtőben,így az egyik kis mellékutcában leheveredtünk az út mellé a fűbe dumálgatni, meg kortyolgatni a hűs nedűt. Természetesen hamar akadt társaságunk, a világ minden eldugott szegletében jól megnézik a külföldieket. Valamennyit sikerült is velük beszélgetni, bár az orosz tudásunk igen csekélyke, errefelé pedig már a kazahoké is az, de azért az ember kézzel-lábbal mutogatva is meg tudja magát értetni. Na jó, nem megyünk bele ilyenkor a 16. századi németalföldi festők észak-itáliai tanulmányútjainak a megvitatásába, de bizonyos egyszerűbb tárgyról tudunk kommunikálni.
A kis utca egy lóháton közlekedő bácsival
A főutca a tehéncsordával
Kisfiú hajtja a teheneket
Pötyivel
Megjelennek az első haverok
Majd egyre többen lettek:-)
Később megvacsoráztunk, majd már sötétedés közben fölvittek minket az éjszakai szállásunkhoz, a hegyekben lévő jurtához. Itt voltak állatok is egy nagy ólban, meg pár alkalmazott, akik a családnak dolgoztak. Na meg 2 nagyon aranyos fiatal kutyus. Irtózatosan hideg lett éjszakára, jól becsavartuk magunkat, de őszintén szólva nem sok ilyen cudar éjszakám volt még az országban.
Így be voltunk bugyolálva. Egyedül Tarzan, a féléves kutyus nem fázott.
Zsírfarú birkák az istállóban
Másnap reggeli kép a környékről
Reggel följött hozzánk Elmira anyukája és csinált a házikóban egy kis terülj asztalkámat, sok finomsággal reggelire. Aztán levittek minket a faluba a vendégházhoz, ahol már vártak ránk a parkőrök és Elmira, velük mentünk a 7 órás túrára. Az út olyan másfél óra volt oda, ugyanennyi vissza és kb. 4 órát kirándultunk a kanyon mellett, amibe volt egy kis fél órás ebédszünet is.
Ezzel az autóval mentünk föl
Gyönyörű helyeken jártunk, rengeteg képet készítettünk, fölteszek néhányat, kommentárral.
Ezt a falut azért fényképeztem le, mert nagyon tetszett a neve, úgy hívják, hogy Kumiszbasztau
Az Aksu (Fehér) folyó kanonyja. A nemzeti park tulajdonképpen 2 folyó, az Aksu- és a Zhabagly közé eső terület.
Lent a völgyben a folyó, amely tényleg fehér a kioldott mész miatt.
A táj egy része
Séta a fennsíkon
A park mikroklímája olyan gazdag növényvilágnak ad otthont, hogy szinte egy dzsungel vetekedhet vele
Egy szikla tetején
A kanyon
Hegyek
Elmira, a vezetőnk
A szikla tetején egy vadkecske (Ibix)
Erre medvék is laknak, ez a kép az egyik wc-jüket ábrázolja 🙂 Kisnövésű, vegetáriánus életmódot folytató barnamedvék ezek
Ez egy almafa, amelyet egy medve tépázott meg ennyire
A mező virágai
Vadtorma
A kirándulás után visszamentünk a vendégházba, még kaptunk egy kis extra vacsorát, majd olyan fél 8 körül Elmira bevitt minket a Tulkibasz nevű kisvárosba, ahonnan vonattal utaztunk vissza Almatyba. Ez egy kicsit unalmasabb út volt, bár rövidebb volt mindenképpen, mint az odavezető út. Említettem már, hogy a kalauzokkal voltak kis kalandjaink, hát ez a hálókocsi kalauz is próbált egyezkedni velünk. Írtam korábban, hogy megvettük mind a négy jegyet a fülkébe, hogy ne kelljen együtt utazzunk senkivel, meg nyugodtan tudjunk aludni. Hát ez a kalauzunk meg arról próbált minket meggyőzni, hogy milyen jó lesz neki, ha ott alszik velünk, a 4. ágyon. Nekünk nem tetszett annyira az ötlet, nem a mi gondunk, hogy a kalauzoknak csak fél fülkéjük van, így nem tudnak lefeküdni rendesen, csak ülve tudnak aludni:-)
Ez a kép a Tulkibasz állomás mellett készült, ez egy kis pékség
Ez pedig az állomás épülete belülről, régi vaskályhákkal, amelyek egyik fele az irodákat fűti, a másik pedig a várótermet.
Legközelebb már akkor valami új sztorival jelentkezem nektek:-)
Két botanikus barátommal beszélgettem, s szerintük és szerintem is a világ leggazdababb mérsékelt övi cserje, hagymás és évelő vegetációját ezen a vidéken kell keresni.
Számomra megdöbbentő volt azoknak a cserjéknek a megjelenése, melyeket mii dísznövényként termesztünk.Sok Spirea, Lonicera , Weigela, Malus, és egyéb fajok.
Rengeteg, csak könyvben látott Tulipa, és Eremurus faj. melyek itt élőben láthatok, és a sivatagokban látható rengeteg nővényfaj. Nem véletlen, hogy a világ botanikusai KözépÁzsiát Keresik fell.
Szia!
Most kezdtem csak olvasni az írásaidat,de nagyon tetszenek. Olvastam is, hogy ott kint mondtak nektek a magyar – madjar (kazak törzs) rokonságról. Nem tudom ismered-e az oldalt, de itt írnak róla többet: http://kurultaj.com/
Amúgy pont most hétvégén volt a rendezvény, nagyon jól sikerült! 🙂
Üdv,
Gábor
Szia Gábor,
Köszi a kommentedet! Igen, hallottam a rendezvényről, érdekel minden ami Kazahsztánnal kapcsolatos, természetesen főleg mióta itt élünk. Magán a rendezvényen nem voltam soha, de gondolom, hogy ezután valamikor mindenképpen kíváncsi leszek rá. Margittai Gábor írt egy könyvet Mi a madzsar? címmel, magyar tudatú néptöredékeket látogatott meg Törökországban, Franciaországban, Egyiptomban és Kazahsztánban. Nem ő az egyetlen persze, korábban több nagynevű tudós is járt náluk, a provance-iaknál pl. Illyés Gyula, a mai napig emlegetik az ő látogatását. Nekem a legnagyobb tanulság az egészből, hogy összességében vajon mi az, ami olyan elutasítóvá teszi a “hivatalos” Magyarországot velük szemben? Tegyük fel, hogy egy szó sem igaz az egész magyar kapcsolatból, de akkor is. Ezek az emberek évszázadok óta abban a tudatban élnek, hogy Magyarországról kerültek el az őseik és erre a hagyományra büszkék is. Kivéve persze a kazah madzsar törzset, velük más a kapcsolat. Miért nem örülünk mi annak, hogy ők örülnek nekünk és testvéreiknek tekintenek minket?
Szia Zoli!
Teljes mértékben igazad van, amit leírtál. Hátha ezután ha lassan is de változni fog a hivatalos álláspont is, hiszen a mostani rendezvényen itt volt a kazak nagykövet is. Engem már régóta foglalkoztat a magyarok keleti kapcsolatai, azért is mert a nevem nem egy tipikus magyar név. Sokáig azt hittük, hogy kun név, de nem rég kiderült, hogy török eredetű lehet e nevünk. Ezt most a rendezvényen egy török (itt ismerkedtünk össze) meg is erősítette, hogy ha az é-t kicseréljük a-ra tehát Bozlak, akkor az egy török népzenét jelent. De közben rákerestem ilyen névre a neten és sok török nevet találtam.